Az írás fontosságáról
Megértéshez, gondolkodáshoz és kommunikációhoz
Amikor kutatómunkát végzek az írásaimhoz és angol nyelvű forrásokat vagy bejegyzéseket olvasok, gyakran találkozom az „esszé” kifejezéssel. Nekem az egyedüli fogalmam az esszékről az érettségiig nyúlik vissza, ahol az esszéírás egy választható feladat volt. De őszintén, akkor sem tudtam, hogy pontosan mit jelent – és most sem –, úgyhogy végre utánanéztem.
Mint kiderült, az esszé műfajának annyi fogalma van, ahány esszéista élt, de nekem különösen tetszett a 18. századi brit író, Samuel Johnson megfogalmazása:
Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás.
Az esszé lényegében tudatfolyam. Egy személyes nézőpont. Miután belevetettem magam a témába, hamar rájöttem, hogy valójában én is esszéféléket írok itt. Így – mivel szeretnék továbbra is tanulni és fejleszteni az írásomat – felkutatattam néhány neves esszéírót, hogy tanuljak tőlük. És ki mástól kezdtem volna a kutakodást, mint az esszé műfajának megalkotójától: Michel de Montaigne.
Hamar beszereztem a legfrissebb magyar nyomtatást az esszéiből, amit találtam – 1996-ból… – és elkezdtem válogatni közülük.
Montaigne azért tudta előjegyezni a helyét az írás történelmében, mert rendkívüli pontossággal és részletességgel volt képes leírni azokat a folyamatokat és gondolatokat, amik benne lezajlottak.
Az egyik leghíresebb esszéje A magányról, amiben kifejti, hogy miért vonult el a közösségi élettől: hogy az önmegfigyelés által fejtse meg az élet értelmét. A „magány” szó az ő szótárában lényegében az önvizsgálat általi önfejlesztést jelentette. Úgy gondolta, hogy azáltal válhat jobb emberré, hogy megfigyeli és megpróbálja megérteni önmagát. Ez a beállítottsága tükröződik A könyvekről című esszéjében is:
Könyveimtől csupán azt várom, hogy tisztességes szórakozás mellett élvezetet nyújtsanak: böngészéseimben egyedül az önismeret tudománya érdekel, valamint az, mely megtanít bölcsen meghalni és helyesen élni.1
Akármennyire is tetszettek Montaigne esszéi, tudtam hogy más esszéíróktól is kell olvasnom. Nem támaszkodhatok pusztán egy forrásra – hiszen ez az elfogult nézetek bölcsője.
A következő esszéíró (de inkább filozófus), akitől olvastam Francis Bacon (1561-1626) volt. Ő az Of Studies (Tanulmányok) című esszéjében így vélekedett a könyvekről és az olvasásról:
Egyes könyveket meg kell kóstolni, más könyveket lenyelni, néhányat pedig megrágni és megemészteni; vagyis egyes könyveket csak részleteiben kell olvasni; némelyiket elolvasni, de nem kíváncsian; néhányat pedig teljes egészében, szorgalommal és figyelemmel kell olvasni.
Én is hasonlóan gondolkozom az olvasásról. Ez pedig sokaknak szokatlan. „Mi az, hogy nem olvasol végig egy könyvet?” Miért olvassam végig, ha nem tetszik? Egy filmet vagy sorozatot is kikapcsolok, ha nem élvezem. Miért lenne ez egy könyvvel másképp?
Ugyanakkor vannak olyan könyvek, amelyeket nem elég csak egyszer elolvasni. Nekem ilyenek a filozófiai kötetek, mint Seneca Erkölcsi levelei vagy Lao-cétől a Tao Te King: Az Út és Erény könyve. Ezeket a könyveket forgatni kell, mert akárhányszor kézbevesszük őket, minding találunk valami újat.
„Untat az egyik könyv? – Már veszem is elő a másikat!”
– Michel de Montaigne
Francis Bacon esszéi később elvezettek Samuel Johnson esszéihez. Különösen érdekelt az, amelyben Bacon gondolatára épít:
Az olvasás az embert teljessé, a beszélgetés éretté, az írás pedig pontossá teszi.
Ez a gondolat nagyon megfogott. Nemcsak azért, mert én is ugyanígy látom és érzem minden alkalommal, amikor leülök írni, hanem a pontos, lényegretörő megfogalmazás miatt. Egy rövid mondatban képes volt több mély gondolatot összegezni, elképesztő egyszerűséggel.
Samuel Johnson az On Studies (A tanulásról) című esszéjében így vélekedik erről:
A gondolatokat írásban helyretenni, és gyakori ellenőrzéseknek alávetni a legjobb módszer arra, hogy az elme felismerje saját szofizmusait (álérveléseit), és éberen őrködjön a másokon gyakorolt tévhitek ellen: a beszélgetésben természetesen szétszórjuk gondolatainkat, írásban pedig összehúzzuk őket.
Az írás finomítja a gondolkodást. Csiszolja az elméleteinket és feltevéseinket. Ez az, amit én is gyakran tapasztalok. Van egy gondolat a fejemben, de nem tudom érthetően megfogalmazni: mondhatni, a gondolatom egy absztrakt „paca”. Nincs formája. De amint leülök, hogy írásban megpróbáljam megfogalmazni, hamar rájövök, hol csúszik el a logikám; miben hiányos a gondolat; vagy hogy van-e egyáltalán bármi értelme. Ahogy leírom, az absztrakt pacából egy valódi dolog válik. Látom magam előtt. Ez pedig segít, hogy formázzam és finomítsak rajta.
Ezért nem elég csak olvasni. Az olvasás passzív tevékenység. Lehet, hogy magunkba szívunk valamilyen tudást, de nem foglalkozunk vele aktívan. Az írás aktív tevékenység. Erőfeszítést kell tennünk, hogy megértsünk és megfogalmazzunk valamit. Ha úgy érzed, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem tudsz megfogalmazni egy gondolatot a saját szavaiddal, az azért van, mert csak passzívan foglalkoztál eddig vele. Ilyenkor előnyös írásban megfogalmaznod azt, amit meg szeretnél érteni.
A sikeres pszichológus és szerző Jordan B. Petersontól is hasonló tanácsot halottam. Az egyik előadásán egy félénk hallgató a következőt kérdezte tőle:
– Te vagy az egyik legjobb a kommunikációban, akit valaha hallottam beszélni. Ha csak fele olyan jól tudnék kommunikálni, mint te, mit kellenne tennem?
– Gyakorolj. Van néhány dolog, ami segít – hogy sokat olvasol, és nagyon sokat segít az írás. Ha érthetően akarsz fogalmazni, ami nagyon jó ötlet, akkor nem elég csak olvasnod. Le is kell írnod a gondolataidat. Ha minden nap szánsz 15 percet erre és 10 éven át csinálod, akkor igazán kitisztul a gondolkodásod.
Ami igazán tetszik ebben a tanácsban, hogy Peterson nem árul zsákbamacskát. Nem ad semmiféle azonnal ható gyógyszert vagy instant megoldást. Ellenben a valóságot tárja elénk: ahhoz, hogy igazán jó legyél valamiben, évekig kell gyakorolnod, rendszeresen.
Többek között két gondolat is erre emlékeztet, amiket az asztalom fölé tűztem, hogy mindig szem előtt legyenek:
„Nincsenek kiskapuk.”
„A türelmetlenség küzdelem a valósággal.”
Visszatérve az írásra: igazából írás közben jövünk rá, hogy mire is gondolunk. A 20. század nagy írói, mint George Orwell, James Baldwin vagy Joan Didion ebben mind egyetértettek. „Azért írok, hogy kiderítsem mit gondolok, mit nézek, mit látok és hogy mindez mit jelent” – fejtette ki Didion 1976-ban. Egy 1984-es interjúban James Baldwin is hasonlóan fogalmazott: „Amikor írsz, megpróbálsz kideríteni valamit, amit nem tudsz. Számomra az írás egész nyelve azt jelenti, hogy kiderítsd mit nem akarsz megtudni, mire nem akarsz rájönni. De valami mégis rákényszerít.”
Írás közben nem életigazságokra kell rájönnünk, mint ahogy Montaigne akarta az önvizsgálattal. Az írással önmagunkat fejtjük meg (vagy legalábbis annak az illúzióját keltjük). Rájövünk, hogy mit gondolunk valójában, mit szeretnénk mondani, mi az, amit nem tudunk megfejteni, de ahogy leülünk, és elkezdünk írni kitisztul a kép a fejünkben és meglátjuk azt, amit addig az elménk és a sok felesleges, értelmetlen gondolat elrejtett előlünk. Valamit – önmagunkról.
„Ha eleged van az életből, kezdj el írni: a tinta a legjobb gyógyír minden emberi bajra.”
– C. S. Lewis
Szép hétvégét nektek!
Pityu
Ui.
Köszi, hogy végig itt maradtál! Tudasd velem egy „Like”-al, ha tetszett amit olvastál, de máshogy is támogathatsz: csatlakozhatsz az előfizetők közé (bővebb információ itt), megoszthatod ezt valakivel, ha érdekesnek találtad vagy éppen beszerezheted a saját példányodat a Nyugalom a viharban című könyvemből. 🙏🏻
Kapható a Lírában, a Libriben, az Újkönyvek.hu-n és az Alexandrán.
