Tavaly fél éven át termékmenedzserként dolgoztam egy lengyel startupnál. Heten voltunk összesen, így elég sok mindent kellett csinálnia egy embernek. Én például interjúkat bonyolítottam le, programozókat irányítottam, designereket vettem fel, a piacot elemeztem, UI/UX1 fejlesztéssel foglalkoztam és ahogy az alapító mindig emlékeztetett rá „neked kell látnod a teljes képet. A többiek csak a saját feladataikra koncentrálnak, de csak azokat látják, az összefüggéseket nem. Neked minden kapcsolódási pontot ismerned kell”. Had ne mondjam: stresszes volt.
A startup a profitabilitás határán mozgott és nagyrészt rajtam múlott, hogy sikerül-e nyereségessé válni. Az alapító olyan személyiség volt, aki nem dicsért (egy darab dicséretre emlékszem a fél év alatt), de képes volt mindent kifacsarni belőled. Az én egyedüli problémám az volt, hogy nem tudtam mennyi az a munka, ami elég. Szinte minden napomat fejfájással, teljesen kimerülve fejeztem be és fogalmam sem volt arról, hogy amit aznap vagy a héten csináltam elég volt-e vagy még ennél is többet kellene dolgoznom. A sok teendő mellett nem igazán volt lehetőség visszajelzést kérni, mert mindig volt valami más. Nem kaptam sem pozitív, sem negatív visszaigazolást. Csináltam a dolgom, de nem tudtam, hogy jó-e amit csinálok.
A teendőink nyomonkövetésére egy olyan szoftvert használtunk, amiben ha kipipáltunk egy elvégzendő teendőt, az eltűnt. Teljesen. Volt nincs. Ez jó volt arra, hogy átlátható maradjon a lista, de ha valakinek olyan szar emlékezete van, mint nekem, akkor hamar rájön, hogy ez egyben miért rossz is: nem tudtam követni azt, hogy mit csináltam. A nap végén csak egy üres listát láttam, ami mintha azt mondta volna nekem, hogy „szép. Ma se csináltál semmit”.
Pár hónap után elegem lett és megoldást kerestem, mert (talán nem túl meglepően) a stressz nem a kedvencem.
Eszembe jutott, hogy amikor még egyetemistaként kutatásfejlesztésen dolgoztam, meglepődve néztem, hogy minden munkatársam előtt egy füzet volt az asztalon, annak ellenére, hogy egész nap a gépen dolgoztak. Én is kineveztem egy füzetet „munkás” füzetnek, amit általában bent is hagytam a cégnél. Ahogy elkezdtem azt használni, hamar megértettem miért jó. A papírról nem tűnik el a gondolatmenet. Míg a gépen mindent kitörölhetünk és visszavonhatunk hogy csak a végeredményt lássuk, egy füzetben a folyamat is megmarad. Vissza tudjuk keresni honnan indultunk, milyen utat jártunk be és hol lett vége az egésznek. Legyen gondolatmenet, történet vagy éppen a teendőink.
Így újra felnyitottam a munkás füzetemet, hogy minden nap beleírjam…
Mit kell ma csinálnom és
mit csináltam ma.
És ennyi volt. Elmúlt a stressz. Ha bizonytalan voltam abban, hogy nem csináltam eleget aznap, vagy nem haladt előre semmi (mivel a gép az elvégzett teendőimet eltüntette), egyszerűen csak végigolvastam mennyi mindent írtam a füzetembe aznap, hány gondolatmenetet jártam körbe, mennyi vázlatot és skiccet rajzoltam és végül hány teendőmet fejeztem be – láttam magam előtt az egész napomat. És elég volt. Nyugodtan tudtam befejezni a napot és ami fontosabb, elégedetten.
Igazából röhejesnek tűnhet, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy jó hétköznapjaim legyenek.
Idővel azonban elhagytam ezt a szokásomat. Nemcsak a munkában, hanem a személyes teendőimnél sem követtem nyomon a napokat. A stressz visszajött. Rájöttem, hogy valamennyire mindannyiunknak menedzsernek kell lennünk. Ha egyedül élünk menedzselni kell magunkat (a számlákat be kell fizetni, az autót el kell vinni a szerelőhöz, szülinapi ajándékokat kell venni). Ha a párunkkal vagy a családunkkal élünk, akkor nemcsak magunkat, hanem egymást is menedzselnünk kell. Én ekkor kezdtem el naplót vezetni.
Mindig szerettem volna olyan lenni, aki a naplóját használja a telefonja helyett és a tapasztalataim igazolták is, hogy jobb fizikailag, papírra írni, mint telefonba vagy gépbe (legalábbis nekem).
De őszintén kurva nehezen ment. Amíg munka közben egyszerű ilyen füzetet vagy naplót használni (mivel csak akkor kell használnod, amikor dolgozol), addig a rendes naplót mindig magadnál kellene tartanod.
Amikor az egyik munkatársammal beszélgettünk a füzetek és a telefonok használatáról, mondtam, hogy igyekszek mindent a naplómba írni.
– Ez jó ötlet – mondta. – És hol van most a naplód?
Elmosolyodtam. – A táskámban.
– És hol van a táskád?
– Két szobával arrébb.
– Mi van nálad most?
– A telefonom.
– Pontosan. Tudod, én is ilyen voltam. Nem akartam használni a telefonomat. De rá kellett jönnöm, hogy mindig az van nálam. Így egyszerűen csak elfogadtam – mondta.
De én nem tudtam elfogadni! Nem akartam. Így jött egy pofonegyszerű gondolat: mi lenne, ha a naplómra tekintenék úgy, mint a telefonomra? Ha az lenne a zsebemben a telefonom helyett? Ha azért nyúlnék, amikor unatkozok, amikor valaki mond valamit, amit nem akarok elfelejteni és fel akarom írni.
Ehhez azonban egy olyan kisméretű füzet kellett, ami elfér a zsebemben. Szerencsére találtam egy 8x13 cm-es keményborítós kis füzetkét – ami tökéletes.
Otthon már ki is lettem figurázva, hogy mindent ebbe írok, amit nem akarok elfelejteni. Valóban fura látvány lehet, hogy amikor mindenki a telefonját veszi elő a zsebéből, te egy kis füzetet.
De működik. Minden nap használom. Tudom mit kell csinálnom és hogy mit csináltam eddig. Látom milyen messzire jutottam és jól esik visszanézni az utazást. Ez lett az én útinaplóm.
Szép hétvégét nektek!
Pityu
A UI User Interface-t, magyarul felhasználói felületet jelent. Bármilyen alkalmazást, szoftvert vagy weboldalt nézel a telefonodon vagy a gépeden, a UI az, amit látsz. A UX User Experience, magyarul felhasználói élmény. Ez a digitális termék használatának könnyedségét és egyértelműségét jelenti.