Mit jelent nekem az olvasás

Kinyílik előttünk a világ

Júniusban írtam egy esszét arról, hogy milyen szerepe van az írásnak a gondolkozásunk alakításában. Ebben az olvasást passzív, míg az írást aktív jelzővel illetem, azt sugallva, hogy mindegy mit szeretnék fejleszteni (a tudásunkat, a kritikus gondolkozásunkat, az érvelésünket, a kommunikációnkat) nem elég csak passzívan fogyasztanunk az okosságokat – aktívan kell foglalkoznunk velük.

Ahogy ezen esszé megírásán gondolkoztam, rájöttem, hogy ez az aktív/passzív kapcsolat nagyon hasonló ahhoz, amit a görögök kairosznak és kronosznak hívtak. Most pedig leszek olyan elvetemült, hogy a saját írásomból fogok idézni:

Az ókori görögök az időt kétféleképpen értelmezték. A kronosz az egymás utáni történések folytonos leírására szolgáló idő – úgymond a „folyó” idő. De minden eseményben vagy folyamatban van egy pillanat, ami rövid időre megszünteti az idő folyását. Ezt kairosznak hívták.

Mai használatban a kairosz tökéletes emlékeztető arra, hogy egy pillanatra megálljunk és reflektáljunk a történtekre. Lehet, hogy már órák óta dolgozunk valamin szünet nélkül: ez a kronosz, a folytonosság. De ha a folytonosság túlsúlyba kerül, akkor elveszítjük az egyensúlyt. A kairosz emlékeztet bennünket arra, hogy időről időre álljunk meg, reflektáljunk és mélyedjünk el a tanultakban.

Ilyen tekintetben vehetjük az olvasást kronosznak, az írást pedig kairosznak. Olvasás közben olyanok vagyunk, mint egy szivacs. Tanulni akarunk, új nézőpontokat szerezni. De a sok információ szelektálásra szorul. Értelmet kell találnunk benne, különben az olvasás csak látszattevékenység lesz. Itt jön képbe az írás, mint a megértés egy eszköze. De mivel erről már írtam, most az olvasásnál maradok.

Több, mint egy éve, amikor befejeztem az első könyvem kéziratát, csináltam egy rövid e-mail kurzust az olvasásról (hello marketing fogások. De ha érdekel, ide kattintva az oldal alján megtalálod).

A kurzust egy rövid történettel kezdem: a sztoicizmus filozófia alapítójának tartott kitioni Zénón i.e. 300 körül elment Delphioba, Apollón templomába, hogy jóslatot kérjen: mit kell tennie, hogy helyesen éljen? „Ahhoz, hogy jó életet élj – válaszolt a papnő –, beszélned kell a holtakkal.” Ami azt jelentette, hogy régi szerzők munkáit kell tanulmányoznia. Más szóval: olvasnia kell.

---

---

Bár tetszik, hogy az olvasást egy társalgásként fogjuk fel, nyilván ez nem minden esetben igaz. Most már inkább egy szabadon választható előadáshoz hasonlítanám.

Amikor felnyitunk egy könyvet, önként kínáljuk magunkat, mint tanítványokat a szerző elé. Lényegében azt mondjuk, hogy „itt vagyok, figyelek és valami újat akarok tanulni tőled”.

Ez egy olyan hozzáállás, amit az egónk szinte bármilyen más szituációban felülír és azt mondja „itt vagyok, figyelj rám, valami fontosat/okosat/megdöbbentőt/lehengerlőt/elgondolkodtatót/bölcsességet mondok neked, ami miatt majd többnek látsz engem”. Hmm.

Millió meg egyszer hallhatjuk azt, hogy az „olvasás empátiára tanít” vagy „az olvasás növeli a kritikus gondolkodást” de ez mind eltörpül egy dolog mellett: az olvasás alázatra tanít.

Egy könyv felnyitásával önkéntesen visszahelyezzük magunkat az iskolapadba. Elfogadjuk, hogy a tudásunk hiányos és hogy ezen változtatni szeretnénk. De ez a harcnak csak a fele. Sokkal többet érhetünk el egyéni és társadalmi szinten ha ezt az alázatos hozzáállást nemcsak az olvasásnál képviseljük, hanem társalgásoknál és vitáknál is.

A saját nézőpontunkat akarjuk ráerőltetni a másikra, holott lehetnénk nyitottak is és esélyt adhatnánk a másik félnek… mint amikor könyvet olvasunk.

Nem azt mondom, hogy szorítsuk háttérbe a véleményünket és tagadjuk meg magunkat azért, hogy a másiknak kedvezzünk. Ez – akármilyen paradoxnak is tűnik – az egyenlőségről és az alázatról szól.

Alázatosnak lenni annyit tesz, hogy elfogadjuk a világ, az emberek és motivációk komplexitását. Félretesszük az egónkat, amely azt az illúziót akarja kelteni, hogy teljesen objektíven értünk és átlátunk valamit. Ez szinte sosincs így.

Az alázatosság elfogadása pedig egyenlőséget teremt. Elfogadjuk, hogy minden egyén a saját univerzumában él, ami értékeiben nagyon különbözhet a miénktől. És ez rendben van. Hiszen az értékektől függetlenül az ő világa ugyanolyan átláthatatlanul és felfoghatatlanul összetett, mint a sajátunk.

Nem szeretném az olvasást, mint a „megváltás” vagy a „világi problémák megoldója” eszközeként feltüntetni. De a rendszeres olvasás kétségkívül nagy szerepet játszik az egyén fejlődésében. Az egyén fejlődése pedig már önmagában hozzájárul az egész (a társadalom) fejlődéséhez.

Tehát az olvasás az én szememben nemcsak egyénileg, hanem társadalmilag is építő. Új nézőpontokat és gondolatokat a könyveken kívül máshol is találhatunk: előadásokon, beszélgetések vagy mások megfigyelése közben.

Van ez a gondolat, miszerint mindenkitől lehet tanulni valamit. Én szeretem ezt úgy érteni, hogy bárki el tud gondolkoztatni minket. Persze ez csak akkor lehetséges, ha nyitottak maradunk, kevésbé előítéletesek (ugyan. Így is úgy is szörnyen előítéletesek leszünk, de jó ebben a hitben élni. Igen, naiv vagyok ilyen téren). Ha félretesszük a jelzőket, hogy „mégis ki ez, hogy tanítson nekem valamit?” és ítélkezésmentesen közelítünk mások felé, ki tudja, lehet hogy még a végén tanulunk valamit a másikról és önmagunkról is.

“Minden jó könyv olvasása olyan, mintha az elmúlt évszázadok legkiválóbb elméivel társalognánk.”

– René Descartes

Szép hétvégét nektek!

Pityu

---

Ui.

Köszi, hogy végig itt maradtál! Ha tetszik neked, hogy billentyűzetet püfölöm (mert én nagyon imádom), akkor így támogathatsz: csatlakozhatsz az előfizetők közé, megoszthatod ezt valakivel ha érdekesnek találtad, vagy beszerezheted a saját példányodat a Nyugalom a viharban című könyvemből. 🙏🏻

Kapható a Lírában, a Libriben, az Újkönyvek.hu-n és az Alexandrán.